Bemutatkozás

 

Bemutatkozás


E helyen hát álljon néhány sor rólam, hogy ki is vagyok, mit is csinálok, valamint néhány szó a könyveimről, stílusomról, valamint jövőbeli terveimről.
Néhányan ismernek személyesen, néhányan nem, de összességében talán még sosem készítettem ilyen bemutatkozó írást, így hát ez mindenki számára tartalmazhat újdonságokat.
Nevem Petrán László, eddig két művésznéven operáltam P.L. Ladislaus és Leslie P. Knox, melyből ez utóbbit tartottam meg permanensen (mivel angol nyelven is ügyködök, a Ladislaus név elég lengyelesen hangzik, bár korántsem onnan ered, így kellett valami új).
Londonban élek immáron öt éve, melyből az elmúlt négyet a munkám melletti szabadidőm jelentős részének meg nem bánt feláldozásával a könyvírásnak szenteltem, de csak az utolsó kettő évre mondhatnám azt, hogy aktív időszak, így ezzel a két évvel fogok számolni.

Mielőtt leírnám a stílusomat, és a könyveim kategóriáját, álljon itt egy rövid kronológiai áttekintés arról, amin az elmúlt időszakban, ezen a téren ügyködtem.

2008 Január 4. volt az a nap, mikor az életemben elindult egy gyönyörű szép időszak, ekkor csapott mellbe az első könyvem, Papírfigurák, ötlete, melyben egy négy fős Black Ops, vagyis orgyilkos alakulat történetét meséltem el, akik szembetalálkoztak nem kívánt eseményekkel, mi több, számukra is ijesztő, természetfeletti dolgokkal. A könyv megírása hét hónapot vett igénybe, és bár mindössze egy rövid novellának terveztem, az ötletek egyre csak jöttek és jöttek, így a rövid novellából egy 352 oldalas könyv lett. Ám a vége után valami űrt éreztem magamban, nem találtam a helyem. Két héttel később megtaláltam ennek kitöltésére a megoldást, elkezdtem írni a Papírfigurák második részét, mely egy teljes évet vett igénybe, lévén a terjedelme már 600 oldal, és a történet sokkal összetettebb, fordulatosabb lett. Ám e két könyv eleinte nem került publikálásra, ott figyelt a számítógépemen, senki nem olvasta.
Már a második könyv közepén járhattam, mikor a lakótársaim egyre csak kérdezték, mi az, amivel naponta órákat töltök el, csak csattog a billentyű, bömböl a zene, én meg önkívületi állapotban szinte támolyogtam. Ekkor megmutattam nekik az első könyvet, és meglepő érdeklődést tanúsítottak másokkal egyetemben, így összesen hat ember gyűlt össze, ők voltak az első olvasóim. Vettem egy nyomtatót, majd kinyomtattam a könyvet, és odaadtam nekik, közben mosolyogtam, hogy úgysem fog nekik tetszeni …
Ám az eredmény megdöbbentő volt, hiszen ez a hat ember két nap alatt végigolvasta és remek ösztönzést kaptam tőlük …
Ezt követően az első könyvet magánkiadásban megjelentettem, bár később rájöttem, hogy elég gyerekcipőben jár még a dolog, még fejlődnöm kell. Emellett volt más negatív behatás is, melyben sikerült tapasztalatot szereznem arról, ekkor még csak kis részletben, hogy mi is megy a könyvpiacon manapság. Innen már átment üzletbe, amihez egyrészt hülye is vagyok, másrészt a hideg is kiráz tőle. Nem foglalkoztam a dologgal tovább, inkább tartottam egy kis szünetet, úgy kábé háromnegyed évet, de előtte még befejeztem a Papírfigurák második kötetét. Az utolsó százötven oldal megírása olyan nagybetűs ÉLMÉNY kategóriába esett, hogy már nem tudtam elmenni emellett anélkül, hogy ne mondanám azt, bárcsak érezné ezt mindenki, csak egy icipicit. Erre még az eufória szót sem találom megfelelőnek.

A hosszú szünet után, 2010 Május 4. volt az az időpont, mikor a világ a feje tetejére állt, és leütöttem az első sorait annak, ami egy elég szép lavinát okozott egy bizonyos közösségnek, az életemnek, és annak, hogy átgondoljam és belássam azt, hogy ezt a dolgot egy kicsit komolyabban kellene vennem.
Akkoriban játszottam az EVE Online játékkal, melynek játékosközössége jó félmillió tagot számlál, köztük körülbelül 1000-1200 magyar játékossal. Akkor tagja voltam egy kis csapatnak, és ezen a napon kipattant a fejemből egy új ötlet, mely most egy adott világban, vagyis az EVE Online univerzumában játszódik, a történet és a karakterek az én találmányaim voltak, illetve hosszas leírásokat eszközöltem olyan dolgokról, melyek a játékban nem láthatóak (mint pl. űrállomások belseje, kolóniák).
Úgy gondoltam, hogy egy ebben a világban játszódó könyv nagy érdeklődésre fog számot tartani, így eleinte, kissé félve a fogadtatástól, a közvetlen társaimnak ajánlottam az akkor már elérhető első néhány fejezetet, majd unszoltak, hogy vigyem ki a hírt a magyar EVE Online központi fórumára. A fogadtatás elképesztően jól esett, aki úgy gondolja, ezen a címen megtekintheti: http://www.eve-online.hu/ („Ámokfutás Új Édenben”)

Az új könyv új lendületet hozott, elég gyorsan ontottam az epizódokat, melyekből hetente egy-kettő kb. 30 oldalas rész lett feltöltve az oldalamra. A látogatók egyre csak jöttek, és még most is sokan olvassák, még most is beesik minden héten egy-két ember (látom a statisztikákat).

Eleinte csak egy könyvet terveztem ebben a világban. Az elsőt néhány hónap alatt, augusztus 31.-én fejeztem be, a végső terjedelem 550 oldal lett.

http:// eveonlinestory.net23.net/

Két hétre rá jött az új ötlet, majd szeptember 12.-én nekikezdtem az Ámokfutás Új Édenben könyvsorozat második kötetének. Ez már annyira megfertőzte az agyamat, hogy még a munkámban is átmentem délutánosba, lévén délelőtt friss aggyal jobban megy az írás, majd később munkahelyváltás is lett belőle. Jól döntöttem, ezen könyvet január 16.-án fejeztem be, sajnos nem a legfényesebb körülmények közt egy balesetnek köszönhetően. Ennek terjedelme már 800 oldal lett, és ugyanúgy négy hónapot vett igénybe. Ezen könyvet csak decemberben kezdtem publikálni, ekkor már hivatalos fansite szerződésben a CCP games nevű céggel, hiszen a szerzői jogok miatt sajnos nem értékesíthettem, de nem is ez volt a célom. Gyakorolni akartam, megnézni, hogy jó vagyok-e, és megismertetni a nevemet. Minden tervem maradéktalanul sikerült.

A második kötet szintén euforikus élményeit követően sok olvasóm így kezdte az élményei elmesélését: „Hát Ladis, nem vagyok egy érzékeny típus, de …”
El lehet képzelni, milyen jó volt ezeket a sorokat olvasni.

A második kötet során az EVE Online kézikönyv főszerkesztője keresett meg, és megkérdezte, részt vennék-e fordításban, mivel készül a nagy sikerű guide második része. A munkát elvállaltam, és a guide fordítása nemrégiben készen lett. Az első kötet (játéktechnikai dolgok, avagy „hogyan játszunk EVE Online-t” 400 oldalban) utómunkálataiba csöppentem bele, a második kötet (ami már veterán játékosok tapasztalatain alapszik) szinte teljes egészében az én fordításom, most megy a lektorálás egy kiadó által, mely fordítást referenciaként is használhatok a jövőben. Bővebb infó itt: http://isktheguide.com/

A saját könyvem második kötete után nem terveztem továbbiakat, már máson dolgoztam, lefordítottam az első könyvemet, a Papírfigurák-at, angolra, bár mivel ez volt az első fordításom, még ez is gyerekcipőben járt, mindenesetre jó volt gyakorolni. Ám egy nap megint beugrott valami, ekkor még betegállományban voltam, és annak utolsó másfél hetében megírtam a harmadik EVE Online-os könyvet. Ez pontosan másfél hétig tartott, mindössze csak 270 oldal lett, és talán ez lett az első elég durva horrorisztikus alkotásom.

Ekkor jött egy új könyvötlet, ezúttal más témában, Silent Hill, és mivel ez már igazából jó ideje ott szunnyadt a fejemben (lévén nagy Silent Hill fan vagyok), így ez gyakorlatilag kirobbant az agyamból. Elszórva három hétre e könyv megírása összesen 28 órát vett igénybe. Ezzel új közösséget sikerült szereznem Silent Hill-es berkekben (kb. 200+ ember)

Ezt követte a negyedik EVE Online-os könyv, melynek megírása több megszakítás után négy hónapig tartott. Összességében a magyar EVE Online közösség 1000-1200 tagjából körülbelül 250-300 ember olvasta ezt a négy könyvet, mely körülbelül 25%-os olvasottság. Ahogy a blogomban is írtam:
“Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval,
sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik:
ez a legnagyobb jutalma.” Mikszáth Kálmán

Ezt a célt is maradéktalanul teljesítettem.

A jó arányú olvasottság természetesen beindította a fantáziámat, és felszoroztam addig, hogy elképzeltem egy jóval nagyobb közösséget, melynél ugyanezt az arányt el tudnám érni. Azonban az EVE Online közösség esetében a téma egyértelműen kedvelt, Silent Hill-nél is, nehéz megtalálni mást, ami ilyen központi figyelemre adhatna okot.

Ezután újra elővettem a Papírfigurák fordítását, és úgy döntöttem, kipofozom, előkészítem az angol kiadásra, mivel kaptam egy jó ajánlatot a támogatásra. Ekkor már 2011 november volt, munkahelyi viszontagságok leülése után úgy döntöttem, hogy nem toldozgatom, foltozgatom a fordítást, hanem az eredeti Papírfigurák könyvet újraírom és azt fordítom le.

Az újraírás egy hónapot vett igénybe, a fordítás pedig kettőt, mely utóbbira kaptam egy elég jó hivatalos kritikát, így megadta a kezdő löketet a kiadásra.

Mivel ismerem a magánkiadás procedúráját, így nem okozott gondot kiadatni (bár az eBook konverzió elkészítésébe különböző olvasókra, és a papírkötés tördelésébe gyakorlatilag majdnem belehülyültem), és végül 2012 májusában három hónap puszta szívás után elkészült a Papírfigurák angol verziója, Paper-Figures címmel, melyet régebbi linkeken megtekinthettek.

És ekkor jött a baj, hogy az ígéretes segítségem a marketing területén (melyhez ugye sík hülye vagyok), a könyv elkészülése után hirtelen elfordult tőlem, így ott maradtam egyedül egy közel egymillió forintos és nyolcszáz órás befektetéssel. Még lóg a levegőben néhány dolog, de annyira elment tőle a kedvem, hogy már ránézni sem bírok …

Ezen utóbbi negatív dolog ellenére mind az írást, mind a fordítást tovább csinálom. Hogy miért? Mert élvezem. Jobb, mint a TV előtt ücsörögni, vagy kocsmába járni. És semmiképpen sem haszontalan, hisz rengeteget tanulok (főleg a fordításból) és a magyar nyelvű írás során egyre szebben és szebben fejezem ki magam, részletgazdagabban írok le helyszíneket, karaktereket, jeleneteket.

Nemsokára érkezik a Silent Hill-es könyvem angol verziója, és bár az angol fordításom nagyon pontos (98.47%), mégsem 100% (vagy legalábbis 99.99%). Így hát ez egy oldalra levetítve 2 komoly hiba, 4-6 közepes, és 4-6 könnyű hiba (egy oldalon 600+ hibalehetőség van). Ez jól hangzik, de nem az. Egy hibát sem szabad ejteni, és bár nem létezik hibátlan könyv, minden esetben törekedni kell a zéróra.
Ezen könyv a központi Silent Hill-es facebook oldalon is meghirdetésre kerül majd (legalábbis így tervezem), a rajongók száma csak a facebook-on 930 ezer fölött van. A magyar verziója elég jó sikernek örvendett, ennek ellenére egy kicsit tartok a fogadtatástól, de ez szerencsére elég jó pozícióból indul, hiszen Silent Hill világában eddig csak elvétve született nagyobb terjedelmű írás, azok is leginkább képregények, vagy novella verziói a játéknak. Már csak egy proof reader kéne, vagyis lektor, de anyagi okok miatt ezt most parkolópályára kell majd tennem, remélem találok valakit a jövőben, aki olcsón megcsinálja.

Ezt követi majd a második Silent Hill-es könyv, melynek outline-ja (vagyis történetfonala) már elkészült, még a karaktereket kell kidolgozni, valamint (lévén nagyon bonyolult történet lesz), a pontosabb eseményvonalat, ütköztetéseket. Ez a könyv remélhetőleg még ősszel érkezik magyarul, amint készen van a szinopszis (vagyis könyvleírás), közzéteszem, hogy lássátok miről fog szólni.

Most pedig néhány szó a stílusomról. Minden írónak van stílusa, legyen az amatőr, profi, félisten. Az enyémet úgy jellemezték, hogy olyan, mint egy film. Pörgősek, eseménydúsak, az unalmas leírásokkal kitöltött oldalak száma a zéróhoz közelít. Sok olvasóm hezitálva kezdett neki az írásaimnak, ám szinte mindenkit elkapott a sodrás. Ez az én stílusom, és a mai napig vállszélességgel kiállok amellett, hogy a könyveim minden fejezetében történik valami, nincsenek unalmas részek.
A felhasznált témákat tekintve egy könyvemben általában több is van, egyikre sem lehet ráhúzni, hogy ez horror, vagy Sci-Fi. Például a Papírfigurák első és második kötet egyszerre akció, thriller, dark-fantasy. Az EVE Online-os könyveim akció, Sci-Fi, horror (csak ez első és harmadik kötetben), valamint még szexuális tartalmak, dráma, és még romantika is. A Silent Hill-es könyvem, és a készülő második a pszichológiai horror, dráma, romantika témáját emészti fel nem kevés akció elemmel ízletesen fűszerezve.
A könyveim felépítése során kedvelem az in medias res stílust (latin elnevezés, azt jelenti, a dolgok közepébe vágva), mely után bontakozik csak ki a történet, melyekkel az utolsó sorig igyekszem fenntartani az olvasó érdeklődését, és mint mondtam, sok olyan olvasóm van, aki nem szeretett olvasni, ennek ellenére az enyémet végigdarálta.

A könyvkiadással kapcsolatban két útja van minden írónak, de ez olyan terjedelmes és bonyolult, hogy nem térek ki rá, akit érdekel, keressen meg, „beavatom” és felkészítem, mire kell felkészülni, mire lehet számítani.
Én személy szerint nem szeretem azt az utat, mikor hosszú hónapok munkája bukhat el azon, hogy aki ellenőrzi egy kiadónál, annak éppen rossz napja van, vagy „nem vagyok a haverja”. Én a másik utat választottam, vagyis mindent kikerülve teszem közzé a fent említett munkásságomat, és szeretném duzzasztani az olvasóim számát addig, hogy ha a jövőben bármit írok, azt elolvassák azért, mert kedvelik a stílusomat. Ez, véleményem szerint, egy sokkal mélyebb kötődés író és olvasó között, bár kétségtelenül nagyon hosszú idő, míg beérik. Ám ez is lehet relatív: mi az a hosszú? Sok író munkásságát olvastam már, nem egy közülük tíz-tizenöt évet is izzadt, mire sikeressé vált, így hát én a két évi befektetésemmel azt mondom, hogy még csak most kezdődik a java és amit eddig elértem, az több mint kiváló.
Célom egy olyan olvasóközösség létrehozása, akire számíthatok, éppúgy, ahogy mindenki számít rám. Mit jelent az, hogy számíthatok valakire? Azt, hogy ha írok valamit, azt olvassák, és emellett én se okozzak csalódást senkinek, és ne érezze senki, hogy bánta az könyveimre szánt időt. 


Manapság többféle könyvvel találkozhatunk a könyvesboltokban: műszaki könyvek iskolákba, többnyire szakértők által megírva, lektorálva, fontos és szükséges könyvek. Szakácskönyvek, hisz a főzés és jó ételek imádata véget nem érő, a főzés kreatív dolog, és egy jó receptet akár sok ezer más ember élvezhet otthon. Pszichológiai könyvek, rengeteg vicces és szomorú példával a való életből. Életrajzi könyvek: végy egy híres embert, ülj le vele pár sörre, és kész a történeted. Nyelvkönyvek, angol területen jól tudom, hisz nézelődtem, hogy már vannak ellentmondások is. Egyik így tanítja, a másik úgy. De akkor melyikre lehet alapozni? Nyelvkönyvek esetén mindig figyeljük meg, ki írta, milyen munkássággal rendelkezik, hiszen sok nyelvkönyv létezik, de van, ami borzalmasan átláthatatlan, van, ami gördülékeny. Szépirodalom eléggé réteg, sokkal inkább mint mondjuk a Sci-Fi műfaj. A jó szépirodalom bevésődik az agyba. És végül vannak az elbeszélő regények, melyekből születnek a bestsellerek. Mi a bestseller? Jól eladott, szó szerinti fordításban. Hál istennek magyarra csak azokat fordítják, ami tényleg jó, de a bestseller nem minden esetben jelenti azt, hogy az adott könyv jó. Erre mindannyian láttunk példákat. Pl. Stephen King, aki félisteni kategóriába emelkedett már, bármit ír, az bestseller. És az ő könyvei mind jók, én őt nagyon tisztelem. Stieg Larsson, tehetséges svéd író, szegény meghalt mielőtt a könyve végigdübörgött a világon, de a tetovált lány történetet ha más nem hallomásból, de mindenki ismeri. Óriási. Sok más írót tudnék ajánlani, például Clive Barkert, Philip K. Dick-et, Isaac Asimov-ot, Chris Mooneyt, de sokat nem, pl. Eric von Lustbader új Bourne könyvének olvasása során minden létező szellemi nyavalygás kipróbálásra került. Mégis bestseller. Miért? Mert valaki egy kiadónál úgy döntött, hogy ez az, és mellette pár másik író sokkal jobb könyve kiesett a rostán? (Olvastam már rostán kiesett könyvet, az állam a padlón csattogott). Ez szimpla üzlet, már semmi köze a művészethez. Valaki eldönti, hogy az jó, és csak az van hirdetve, az arcodba tolva. Én nem követem ezt az utat, nem is akarom. Csak elszórom a kóstolót, akinek ízlik, úgyis megkeresi a többi hasonló finomságot. De ha az út mellett áll egy árus, és azt mondja, ezt vedd meg, mert ez a legfinomabb, akkor megveszed, és azt hiszed, hogy ez a legfinomabb, holott lehet, hogy a fejed felett lévő ágról sokkal zamatosabb és finomabb gyümölcs szedhető le, de azt már nem próbálod ki.
Ma már, különösen Angliában, ha egy könyvön nincs rajta csillagok közé idézve az, hogy ez masterpiece, vagy hasonlók, akkor a vevők már rá sem néznek. De a vevők sem tudják, hogy elég adni pár száz fontot ezeknek a csillagidézőknek, és máris ott lehet bárkién ez a szöveg. És persze ott is van, ma már sok író érdekes módon bestseller író, mindenki a number #1, és így tovább. Sajnos ez megy manapság. Ha lenne rá pénzem, valószínű én is ezt tenném, de nincs. Vagyis csalnék, de nem tudok. Így megmarad számomra az az út, hogy kiteszem a kóstolót, és csak remélem, hogy az éhes vándor nem hallgat az árusra, hanem azt szedi le, ami tényleg ízlik neki. Vagyis nekem, és sok más írónak, akiknek nem sok esélyük van a mai piacra betörésre, más utat kell találni.
És itt jön képbe az internet és a facebook, ahol te is úgy árusíthatod a gyümölcsödet, mint bárki más. Ez pl. íróknak előnyös, zenészeknek is, hisz könnyen megoszthatják „kóstolóikat” ezrekkel, fotósoknak, festőknek, akárkinek, aki művész, vagyis … aki alkot valamit a semmiből. A zenész dallamot varázsol a csendből, a fotós életet varázsol a pillanatba, a festő lélekbe markoló dolgot fest az üres vászonra, az író történetet alkot az üres lapokra … és így tovább. Vagyis a művészet szépsége az alkotás a semmiből.

Na itt viszont vissza is kell kanyarodnunk megint egy sarkalatos ponthoz, a könyvek típusaihoz. A fent említett csokorból az életrajzi könyvek semmiképpen nem esnek bele a művészet kategóriába, hiszen, mint írtam, és egyszer meg is csináltam, leültem valakivel pár sörre, interjú, és ha arra fókuszálnék, máris lenne egy életrajzi könyv, melyet nem én találtam ki. Tehát nem az én érdemem. Ez csak egy adminisztráció. Semmiképp sem művészet. Megint ugye anyagi vonatkozás, az alanyom drágának találta az ajánlatomat, én pedig mosolyogva irányítottam más helyre, hogy kérdezze meg, ott mennyi. Az ötszörös ár hallatán visszatért hozzám, de azt mondta, majd átgondolja. Na ha ezt megírnám, semmiképp sem sorolnám be a fenti listámba, talán csak említésként, de mivel egy ilyenért én nem teszek gyakorlatilag semmit, így hát nem is nevezném ezért magam művésznek.

A pszichológiai könyveket sem nevezném művészetnek, hisz adott egy doki, rengeteg pácienssel, rengeteg élethelyzettel, nehézséggel, melyekben ő talál egy közös nevezőt, és megírja úgy, hogy ez így van. Mivel a szerzők közt ott láthatod, hogy Dr. XY vagy Prof. XY, jó eséllyel nem fogsz kételkedni semmiben, amit ír, és sokszor valóban nagy igazságokat tárnak fel, de sokan ezt vezérfénynek élik meg és hagyják magukat vezetni. Mint tapasztalatgyűjtés és egyfajta életmód rásegítésként szerintem kiválóak, de bibliaként rájuk tekinteni semmi esetre sem egészséges.

Nyelvkönyvek sem művészet kategóriák, de éppúgy, mint a szakkönyvek, óriási háttérmunkálatot igényelnek (ha nem épp csak egy átírás).

Szépirodalom azonban már igazi és a létező legtisztább művészetek egyike. Kissé itt szégyellem is magam, de engem nem kötnek le, egy Nyomorultak-at képtelen vagyok végigolvasni. Ez magas szint, a legmagasabb, és éppen ezzel rontják el a gyerekekben az olvasás iránti szeretetet, hogy gyerekkorban ilyeneket kell olvasniuk. Minek? Úgysem értik, ez még a felnőtteknek is nehéz. Erről már írtam egy értekezést, mely egy régebbi bejegyzésben itt az oldalon megtalálható.

Az elbeszélő irodalom, más néven, sztereotipikus leírásban ponyva, talán a második helyen van a szépirodalom mögött. Ugyanis aki ilyeneket ír, a semmiből alkot. Nem létező karakterekből létezőt, lélegzőt, szerethetőt varázsolni, nem létező helyszíneket érezhetővé tenni, egyedi történetet életre kelteni ez mind mind az író érdeme. Ha kifogsz egy jó könyvet, vagy pusztán csak rajongsz egy íróért és kijön egy új könyve, megveszed, és úgy ülsz neki, hogy chips, kávé, cigi, esetleg odaillő zene, és mikor végzel, pár nap vagy hét múlva élményekkel leszel gazdagabb, a fejedben ott cikáznak a szereplők arcai, a helyszínek képei, a történet folyama.

Itt pedig újra vissza is érkeztünk hozzám, vagyis Leslie P. Knox világához. Mint mondtam, könyveimet eleddig senki nem bánta meg, hogy elkezdte, mi több, olyan olvasóm is akad, akivel újra megszerettettem az olvasást, aki nem hitte, hogy ilyet is lehet, és máris megnyílt a világ felé, más írók munkássága felé. Mi több, van olyan is, akinek én vagyok a kedvenc írója. Nem is tudom elmondani, hogy ezt milyen remek érzés volt elolvasni.

Nos tehát, a célom a minél nagyobb tábor, az, hogy úgy tudjam elkezdeni a pályafutásomat komolyabb léptékben, hogy az olvasóim közül senki ne bánja meg, ha valamit elolvas tőlem, és ahogy eddig, törekszem a minél nagyobb változatosságra, hogy mindenki megtalálja könyveimben a számára legkedveltebb elemeket, ugyanakkor élvezze is az átmeneteket, a karaktereimet és a történeteimet, melyekről itt az oldalon olvashatsz, mindezek mellett pedig megmaradok önmagam, nem adom el a lelkem olyan dolgoknak, amik divatosak, valamint azt is szeretném, hogy még ha nem is szeretsz olvasni, nyugodtan tégy próbát velem, hidd el, mozgalmasság szempontjából olyat adok, amit nem fogsz megbánni :)))

Petrán László avagy P. L. Ladislaus avagy Leslie P. Knox

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s